Azon gondolkodom, mit kellene tennie egy olyan embernek, akinek hirtelen kihúzzák a talajt a lábai alól. Élsz egy életet, minden nehézségével együtt, csak folyamatosan mész tovább, mert nincs más út csak előre. Van néhány kapaszkodó, ami segíti a haladást, de ahogy telik az idő úgy érzed egyre kevesebb.
Aztán egyszer csak mint derült égből a villámcsapás jön egy olyan helyzet, amikor hirtelen a fenn maradt kapaszkodóid 99%-a eltűnik. Nem igazán lehet felkészülni egy olyan helyzetre, amikor olyanok árulnak el, akikben évek nehéz munkájával ugyan, de sikerült végre megbíznod. Ilyenkor óhatatlanul is arra gondol az ember, miért is volt ilyen idióta. Hiszen az emberek 99%-a önző akiket csak a saját céljaik érdekelnek, és bárkin keresztülgázolnak, ha a helyzet úgy kívánja. Teljesen mindegy, hogy eddig milyen kapcsolatod volt az adott emberekkel.
És akkor kialakul egy patt helyzet, amikor nem igazán tudod merre tovább.
Mert maradni fáj. Minden egyes itt töltött idővel azt gondolod, meddig bírod még mosollyal az arcodon.
De tovább menni is fáj. Mert bár elárultak attól még egyszer bíztál. És azt kívánod bárcsak amnéziás lehetnél örökre elfeledve minden rosszat. Ez viszont nem létező opció.
És merre tovább? Ilyen kilátásokkal, hogy lehet megbízni bárkiben? Mindent beleadsz, hogy elfogadjanak és mégsem elég. Történik valami, és hirtelen annyit sem érsz, mint a cipőre ragadt piszok.
Most nem vagyok képes a macskámról írni. Általában felvidít, ma azonban semmi vicces vagy jópofa nem jut eszembe, amit leírva jobban érezném magam. Attól még imádom őt, nem tudom mi lenne, ha nem lenne az életembe.
