Jó tanuló

Megmondom őszintén nem terveztem, hogy miután belekezdek Stephen King: A remény rabjai c. több mini regényből álló könyvébe mindegyikről írni fogok. Tudtam, hogy roppant jó író lehet hiszen nem hiába van ekkora olvasottsága világszerte és ennyi elismertsége, de soha nem számítottam arra, amit ez a könyv nyújtott eddig.
Voltak már könyvek, amik nagy hatással voltak rám, főleg olyan művek amikkel kapcsolatosan valamilyen módon azonosulni tudtam. Vagy éppen annyira mélyen elgondolkodtatott, amire csak kevés könyv képes. 
De a Stephen King regényeiről főleg a horror filmek jutottak eszembe, amit folyamatosan nyomnak a tv-be rendszeres időközönként. És bár a legtöbb remekeül sikerült, de most olvasva az eddigi történeteket tisztában vagyok vele mennyire nem képesek vissza adni azokat a lélektani folyamatokat, amiket a könyvből tapasztalok lapról-lapra.
Az előző hosszú bejegyzésem, az első történetről szólt, a remény rabjairól. Nagyon jó élmény volt, eddig ez tetszett a legjobban. Mert miután befejeztem, bár mélyen elgondolkodtatott sok dologról, mégis olyan felemelő érzés volt. Mintha egy pillanara kisütött volna a nap a viharos égbolton.

A remény rabjai

A héten ismerősöm unszolására újra könytárba mentem. Régen imádtam könyvtárba járni. Manapság már nem nagyon van rá sem időm, sem kedvem, valamiért a könyvtárba járás háttérbe szorult az életembe. Olvasni körülbelül azóta szeretek mióta általános iskolás koromban egy gyerekkori barátom megmutatta nekem a Harry Potter film sorozatot. Lehet nevetségesnek hat, azok számára akik manapság csak egy "túlhypolt"  alkotást látnak benne, számomra azonban a HP filmek jelentették a nagy vízválasztó vonalat. Azt hiszem, talán az első-második részét láttam, és annyira kíváncsi lettem a folytatásra, hogy belekezdtem a könyvbe. Ahogy azt illik az első résszel kezdtem az olvasást, és innentől kezdve a többi már borítékolható. A könyvek egy új világot nyitottak meg számomra, töménytelen mennyiségű irodalmat olvastam el fiatalabb koromban. Bevallom a legtöbb koromhoz illő olvasmányok voltak, de miután kiolvastam minden elérhető jó történetet, amit a városi könyvtárban csak elérhető lehetett áttértem a felnőtt részre. Jöttek a romantikus felnőtt irodalmak, majd a krimik. Azt hiszem, ezekhez - főleg a krimi - még nem voltam akkoriban kellően érett. Roppantul élveztem mindet erre emlékszem, de hogy pontosan milyne kötetket olvastam felnőtt irodalomba, az már kissé a homályba vész. Sok könyvnél, amit frissen olvasok és régebbi kiadás "beugrik", hogy ez valahol ismerős, mintha már olvastam volna... Hogy konkrént legyek, Michael Connelly regényeit most vettem elő. Újabban rá vagyok függve egy régebbi sorozatának újra kiadott változatára, és nem olyan rég ugrott be, hogy bizony annak idején rendesen kivesézhettem a történeteit - csak már megkopott az emlékezetem róla.
Mindenesetre most nem erről szeretnék írni.

Nehézségek

Azon gondolkodom, mit kellene tennie egy olyan embernek, akinek hirtelen kihúzzák a talajt a lábai alól. Élsz egy életet, minden nehézségével együtt, csak folyamatosan mész tovább, mert nincs más út csak előre. Van néhány kapaszkodó, ami segíti a haladást, de ahogy telik az idő úgy érzed egyre kevesebb.
Aztán egyszer csak mint derült égből a villámcsapás jön egy olyan helyzet, amikor hirtelen a fenn maradt kapaszkodóid 99%-a eltűnik. Nem igazán lehet felkészülni egy olyan helyzetre, amikor olyanok árulnak el, akikben évek nehéz munkájával ugyan, de sikerült végre megbíznod. Ilyenkor óhatatlanul is arra gondol az ember, miért is volt ilyen idióta. Hiszen az emberek 99%-a önző akiket csak a saját céljaik érdekelnek, és bárkin keresztülgázolnak, ha a helyzet úgy kívánja. Teljesen mindegy, hogy eddig milyen kapcsolatod volt az adott emberekkel.
És akkor kialakul egy patt helyzet, amikor nem igazán tudod merre tovább.
Mert maradni fáj. Minden egyes itt töltött idővel azt gondolod, meddig bírod még mosollyal az arcodon.
De tovább menni is fáj. Mert bár elárultak attól még egyszer bíztál. És azt kívánod bárcsak amnéziás lehetnél örökre elfeledve minden rosszat. Ez viszont nem létező opció.
És merre tovább? Ilyen kilátásokkal, hogy lehet megbízni bárkiben? Mindent beleadsz, hogy elfogadjanak és mégsem elég. Történik valami, és hirtelen annyit sem érsz, mint a cipőre ragadt piszok.

Most nem vagyok képes a macskámról írni. Általában felvidít, ma azonban semmi vicces vagy jópofa nem jut eszembe, amit leírva jobban érezném magam. Attól még imádom őt, nem tudom mi lenne, ha nem lenne az életembe.

Egy kis világvége és a macska.

Őszinte leszek, egy újabb szörnyű nap volt ma az életembe. Igazából semmi eget-rengető, csak én vagyok idióta, amiért ennyire képes vagyok kattogni a dolgokon. Az is hozzá tartozik persze az igazsághoz, hogy ami történt az valamennyire az én hibám is, de úgy gondolom az emberek többsége, nem kerekítene ilyen nagy ügyet belőle. Sokszor eszembe jut, hogy mégis mi a francért nem vagyok képes elengedni a dolgokat, mért kell mindent annyira a szívemre vennem. Igen megtörtént, kész ellene már tenni nem lehet, max tanulni belőle és tovább lépni. Szép is lenne ha sikerülne ez így....
Egy teljesen hétköznapi szituációt is képes vagyok egy katasztrófaként megélni. Ezt roppant módon utálom magamban... És mivel mostanság folyamatosan jönnek ezek az apró dolgok, hol így, hol úgy, folyamatosan világvégét érzek, egyszerűen nincs időm regenerálódni érzelmileg. Az utóbbi időben ilyen fázisban vagyok sajnos, bárcsak kapnék egy kis szünetet az élettől, magamtól...

Szóval ez tényleg nem volt jó nap, így gondoltam írok pár sort, hátha segít. Viszont nem akarok csak nyavalyogni, ez még nekem is unalmas szóval írok néhány sort a cicámról. Legalább ettől boldog leszek egy kicsit. :)
Tudom azt írtam az előző bejegyzésben, hogy az első simogatásról írok, de nos történt frissebb emlék ami szerintem jópofa szóval.... legyen szó egy kicsit a karácsonyról.

Évek óta műfenyőnk volt már. Mióta a kis szívem ide került csak műfenyőt látott. Ez is szerepet játszott a döntésembe, hogy idén ünnepekkor igazi fenyőt szeretnék. Na meg persze az is, hogy a műfenyő már annyira öreg és kicsi, annyira "mű", így tényleg elegem volt belőle. Nem akartam idén is azt díszíteni és bámulni egész újévig. Nem mintha annyira nagy karácsonyos lennék egyébként, de azért fát mindig állítok.
Na szóval miután haza szállítottam a fát, amit meg kell mondjak egyáltalán nem volt egyszerű, alig vártam, hogy lássam mit szól hozzá a macska. :D Nyilván nem akartam, hogy ő is olyan macs legyen, aki feldöntögeti a fát, de azért reménykedtem benne, hogy némileg érdekelni fogja és örül neki. Mégis csak ő játszott nagyobb szerepet a döntésembe, hogy igazi fám legyen....

Természetesen a macska először sehogy sem reagált.... hogy "finoman" fogalmazzak le se tojta. Hát mit ne mondjak azon nyomban megcsappant  a lelkesedésem fa ügyben... aztán meg nevettem egyet magamon, hogy mégis mit gondoltam....
Úgy értem, ha nem lenne világos, pont az én macskám fog majd körtáncot járni a fa körül.... ezt én sem gondolhattam komolyan tekintve a cicám személyiségét.... Az előzőekből bár már írtam róla, de ha nem lenne egyértelmű: visszahúzódó, félénk, sokat alvó, nyugodt cica. A nyugodtat úgy kell persze érteni, hogy ritkán játszik, ha mégis rá jön az öt perc az is kimerül abban, hogy rohangál a lakásban oda vissza, esetleg ugrál az ablakból ki-be....  Tehát igazából sosem csinál semmi rosszaságot a drága, nem tör, borít, romból. Nem lop az asztalról, még csak fel sem mászik rá. (Illetve nagyon nagyon ritkán, ha az asztalt használja ugródeszkának az ágyra.)

Mindezek utána lanyhuló kedvel, de feldíszítettem a fát, ami jó sok időbe telt, tekintve a méretét... már le is mondtam a fás-macskás képekről, ami a szemem előtt lebegett. Jött az este és az én kis cicmicem végre oda dugta az orrát a fához. Hát én annyira örültem neki, hogy el sem tudom mondani. Igazából nem csinált vele semmit, csak alábújt megszagolgatta és ennyi, de már ettől jól éreztem magam. Mégsem volt felesleges meg venni a fenyőt. :D
No de ma így karácsony elmúltával még  azt is sikerült megtapasztalnom, hogy megpiszkálta a felakasztott szaloncukrokat. Nem esett túlzásba egy szaloncukor sem esett le róla, de olyan visszafogott játékossággal megsimogatta. Annyira aranyos volt.

Ezen boldog karácsonyfázás után szinte biztos, hogy jövő évben is igazit veszek. Lehet valami ennél is nagyobbat, amennyiben összejön. =D

Most már kicsit jobban érzem magam. :)

A bizalom elnyerése II. - Avagy a döcögős folytatás...

Miután túl vagyok egy katasztrofális napon, úgy gondoltam leírom a második részt a cím adó témával kapcsolatban. Be kell valljam ez a blogírás nagyszerű módja annak, hogy elterelje a gondolataimat, mivel az adott témára/bejegyzésre összpontosítok vele. Nem pedig a szörnyű napomra.

Szóval az én hófehér angyalkámnak a korántsem zökkenőmentes érkezése és első napja utána sajnos nem éppen egyszerűen folytatódott kicsinyke élete nálam. Az előző bejegyzésemben említett ágy mögé bújás után a macskát közel három teljes egész napig nem láttam, nem hallottam. Vagyis hazudok, mert annyira láttam, míg másfél nap után bevilágítottam az ágy mögé lámpával, hogy megbizonyosodjak róla a macska még mindig ott van. De három napig egy tapodtat sem mozdult ki. Sajnos ez cseppet sem olyan vidám, mint ahogy most próbálom előadni... Konkrétan kétségbe voltam esve a harmadik napon.  Mert bár még nem részleteztem, de a "nem láttam, nem hallottam" részt úgy kell érteni, hogy a középső szobába beköltöztettem a komplett macskaalmot, vizes tálat, kajás tálkát és a ciccmiccem egyiket sem használta. Mivel két egész napig nem evett/nem ivott semmit. Ez idő tájt én már a létező minden fellelhető internetes cikket elolvastam... Utána néztem meddig bírják ki a macskák/kutyák étel-ital nélkül. Vannak-e esetleg hasonló történetek a neten, nehezen kezelhető háziállatokkal. Eközben persze mindenféle sötét gondolataim támadtak, mi van ha beteg lett... mi van ha a  szekrény mögé szorulásnál megütötte magát... mi van ha... és mi van ha.... Szóval nem fogom eltúlozni, de rettegtem és minden utánaolvasás ellenére (amely bejegyzések arra biztattak, hogy legyek türelemmel stb...) teljesen tanácstalan voltam. Vérzett a szívem a kis drágámért.

Na de a harmadik nap! :D 

Hála a jó égnek, a harmadik nap estéjén evett és ivott az új lakótársam. Hogy ezt honnan tudom? Nos miután túl voltam a harmadik szörnyű éjszakámon, reggelre virradóan, munkába indulás előtt észrevettem, hogy fogyott a kikészített konzerves ételből, és kapirgálás nyomok rajzolódtak ki világosan az oda készített alomtálcában.
Olyan szintű megkönnyebbülés volt mindez, hogy szinte éreztem, ahogy mázsás súlyok leesnek a vállamról. Végre! Nem fog étlen-szomjan halni. Kit érdekel ha én nem látom, az a lényeg, hogy él és virul. Természetesen mindezen trauma után nem nyugodtam meg teljesen. Kutatás, keresgélés után egy cicás-kutyás online boltba leltem meg a csodaszert. Legalábbis nekem segített. Ez a csodaszer a Feliway Classic párologtató készülék. Mikor megrendeltem (a második kétségbeejtő napon) csak reméltem, hogy használni fog, írtak róla jót/rosszat, hogy bizonyos macskáknál/problémáknál jól alkalmazható másnál nem... szóval elég lutrinak éreztem. Talán a negyedik vagy ötödik nap érkezett a csomagom házhoz, amit azon nyomban elkezdtem használni. Az első héten semmi hasznát nem láttam. A macskuszt még mindig nem láttam, csak azt, hogy fogy a tálkájából az étel/ital (bár nem olyan mennyiségben amitől teljes boldogságot éreztem volna...) Annyi változás volt talán az első héten, hogy bár látni nem, de hallani már hallottam esténként a macskát. Mivel a másik szobába volt még mindig mindene, így eljutottunk odáig, hogy már nem várta meg míg lekapcsolom a tv-t és elalszom, hanem akkor is előjött, amikor még tévéztem/ágyban feküdtem.  A második hét elteltével már kezdtem azt gondolni, hogy ez a szerkentyű is kidobott pénz volt az ablakon. (Megjegyzem sajnos van azért ára rendesen. De mint utólag kiderült, maximálisan megéri.) 

A lényeg, hogy a második hét után végre előjött a cica NAPPAL is.  Körülbelül madarat lehetett volna fogatni velem. Még mindig emlékszem, ahogy végig szaglássza a szobát és birtokba veszi a neki vásárolt macskakaparóval felszerelt állványt. Természetesen bármennyire is szerettem volna megölelgetni és simizni a kis szőrét, nem rohantam le a szeretetemmel. Ez idő táj már szakértőnek éreztem magam a macska szelídítés témájában ráadásul belegondoltam, hogy érezném én a helyébe magam...  Szóval türelmesen vártam és megadtam neki az esélyt, hogy ő tegye meg az első lépést felém.
Kezdetben minden mozdulatomra visszaszaladt a búvóhelyére, de szép lassan (a pontos időre itt már nem emlékszem a történetünkben) rájött arra, hogy nem támadom őt le és már el tudtam menni mellette (illetve a macska állvány mellett) úgy hogy nem szaladt el. Bár jó ideig még mindig minden neszre felfigyelt, rémült szemeivel nyomon követte a mozgásomat.
Teltek szépen a napok, tengettünk szépen, csendesen kis életünket. Időközben kiköltöztettem a macskaalmot rendeltetés szerinti helyére a macska kajás/ivós tálkával együtt. Szívecském pedig szép lassan az egész lakást feltérképezte és viszonylagos magabiztossággal birtokba vette. Mindezen változást én csak is a   Feliway-nek tudom be, őszintén úgy gondolom, hogy ez a párologtató szerkezet nélkül sokkal hosszabbra nyúlt volna ez a folyamat. 

No de az első simogatással még várnom kellett. Arról majd egy másik bejegyzésben írok. :)

A bizalom elnyerése I.

Nagyon belejöttem ma a blogolásba. Na jó nem teljesen... csak kicsit rosszul érzem magam, hogy bár olyan hangzatosan kezdtem a legelső bejegyzésem, aztán mégsem lett belőle semmi. Ráadásul ez egy olyan történet, amit igazán érdemes megosztani. Ha más nem, hogy emlékezzek rá.

Szóval egy kis memória frissítésnek van nekem egy hófehér gyönyörűséges kiscicám. Már mondjuk annyira nem kicsi,  de nekem mindig a pici szívem marad. :) A mi párosunkra teljesen igaz, hogy amilyen a gazda olyan a háziállata. Talán emiatt is éreztem küldetésemnek, hogy mindenképpen olyan otthont nyújtsak neki, ahol boldog lehet. Már eltelt némi idő, így nem biztos, hogy mindenre teljesen jól emlékszem, de próbálkozom viszonylag hiteles képet adni a történtekről... 

Mikor idekerült kb egy hétig nem láttam a macskát. 

Úgy kezdődött, hogy a macskahordozóval behozták a szobába, szegénykém rettegett minden szőr szálával. Remegett, teljesen dermedten húzódott a hordozó legvégére. Őszintén szörnyű volt ilyen félelembe látni egy ilyen kicsi lényt.  (Egyébként körülbelül 6-7 hónaposan került hozzám) Aki hozta kinyitotta neki az ajtót és kivette a szegény párát, néhány simi le földre a macskusz meg úgy elhúzta a csíkot, hogy csak a farka végét láttam eltűnni a szekrény mögül. Az átmenetis gazdi persze egyből mondta, hogy hagyjuk egy kicsit idő kell neki és a többi.

Én teljesen egyet is értettem vele, gondoltam órák múlva még ha elő nem is jön, de a motoszkálását biztos halljuk majd a szekrény mögött. Itt kezdődött azonban a galiba.... Tudni kell, egy komplett szekrény sor volt akkor feltolva az egyik falra már meg nem mondom, hogy volt akkor az szoba elrendezés, de a lényeg, hogy olyan induri-pinduri hely volt a szekrénynél, hogy aki oda egyszer bemegy, ki nem mászik onnan. Még a macska sem. Szóval teltek az órák lestem a szekrényt, aggódtam, figyeltem a macskát, aki meg se moccant. Pont ráláttam. Ismerem a cicukat, tudom milyen hajlékonyak és ahol a fejük átfér/elfér ott a testük is na de az én kis lelkemnek látnivalón sikerült úgy beszorulnia, hogy onnan se előre, se hátra nem tudott menni. De még csak le se tudott feküdni a hasára vagy leülni. Ahogy telt az idő egyre csak meg volt ott dermedve, reszketett (már nem csak a stressztől, de a hideg faltól is) tudatosult bennem, hogy itt viszont tenni kell valamit.

Szóval ezután kapásból meglett a szoba átrendezés... három szekrényt kellett átmozgassak, hogy a  macskához hozzá férjek. Nagy szekrények, régi típusúak és baromi nehezek. Hát egyedül nem volt egy leányálom....megszenvedtem vele rendesen. De végül sikerült, a macskát kiszedtem a szekrény mögül, be a mi tároló dobozkánkba és ha már így benne voltam a szekrény pakolásba kapásból át is forgattam egy kettőt, úgy hogy biztonságos legyen a macskának és ne tudjon beszorulni.
Miután a létező minden helyet átnéztem, macskabeszorulás mentessé tettem, kijjebb húztam az ágyakat, hogy elférjen mögé stb... nem volt szívem tovább nézni, hogy be van zárva a tárolóba. Személy szerint gyűlölöm a kis helyeket, a bezártságot, ahol úgy érzem nem kapok levegőt és rám esnek a  falak. Szóval lesz ami lesz alapon kinyitottam neki a kis ajtókat, hogy ha úgy tartja kedve kijöhessen. Eszembe sem jutott volna kicibálni onnan, nem tartottam jó ötletnek, a szekrény incidens után megint stressznek tegyem ki azzal, hogy akarata ellenére kiszedem a tárolójából.
Pihentem az ágyban tvztem, laptopoztam látszólag rá se bagóztam a cicára. No persze úgy helyeztem el cica tárolóját, hogy fél szemmel mindig őt lestem, bár nem tudta, de egy tapodtat sem tudott volna mozdulni anélkül, hogy én ne láttam volna.
Tel az idő, már meg nem mondom mennyi és egyszer csak észrevettem, hogy kidugja a kis nóziját. Nézelődik és szép óvatosan oson a kis szőrös tappancsaival. Egy pár percig szaglászott, aztán célirányosan és fürgén eltűnt az ágy mögött. :D Borzasztóan örültem neki. Mert ott volt elég hely neki, nem tudott beszorulni, és volt annyi hely a fal és az ágy között, hogy ne fázzon hideg fal miatt. Az örömbe vegyült egy kis üröm is, ahogy közelebbről megnéztem a tárolót, mert tudatosult bennem, hogy szegénykém a félelemtől összepisilte magát. Szívem szakadt meg érte szó szerint, és ha addig nem lett volna számomra világos, hogy ő itt nálunk fog otthonra találni, ezután már biztosan. Úgy gondoltam akkor, még ha nem is lesz ölbe cica, még ha csak méterekről tudom nézni semmi simi nélkül... ameddig eszik, iszik, alomba jár, nyugodt kis békés életet tud élni nálunk és az ő érdekei úgy kívánják mindenképpen marad. Soha nem mondanák le róla önszántamból.
 

Szóval igen. Így telt az érzekése napja. 

Azt gondoltam, ebbe a bejegyzésbe a teljes folyamatot le fogom írni, de kissé túl bőbeszédűre sikeredett szóval, még egy rész lesz majd, ahol erről írok, hogy teljes legyen a kép. Most viszont fáradt vagyok egy kicsit ehhez.

Helyzetjelentés

Elég rég írtam ide. Majdnem cirka két éve, ahogy elnézem az utolsó bejegyzésem dátumát. Sajnos a kitartásom/lelkesedésem blog írás szempontjából nem tartott ki, így nem tudtam lépésről lépésre leírni a "bizalom elnyerés" időszakát. Nagyon sok minden történt azóta... na jó azért annyira nem, kissé túlzok, de a lényeg, hogy voltak változások. És lesznek is.

• A blogom címét átkereszteltem, meg a linkjét is ha már itt tartunk. Rájöttem, hogy bármennyire is imádom a kis tündérkémet, nem tudnék egy teljes blogot csak a cicámnak szentelni. Persze valószínűleg lesznek irományok még, amiben szerepel, hisz nagyon szorosan hozzá tartozik az életemhez. Egy családtag ő nálam, és ha vannak/lesznek érdekes történetek vele kapcsolatban azt szívesen meg fogom osztani.  Na meg ha lesz hozzá kedvem...Az elmúlt két évből kiindulva semmi sem biztos. 
• Mindezen változással igazából arra akarok kilyukadni, hogy a blog témája elsődlegesen a mindennapjaim lesznek. Mit szeretek, mik történtek velem ehhez hasonlók. Nem fogok hazudni teljes mértékben önmagamnak írom ezt. Afféle nyilvános naplóként úgy fogalmazva meg a történeteket, hogy lehetőleg ne ismerjenek fel engem. Persze ha valaki célirányosan keres a környezetemben, akkor lehetséges, hogy rájönne a valódi kilétemnek, de nem tartom valószínűnek, hogy ennyire érdeklődne bárki is a körülöttem irántam, hogy magánnyomozósat játsszon.
• Nem lesznek rendszeresek a bejegyzések. Az elmúlt évek alatt egyet már megtanultam magamról biztosan, ez pedig az, hogy teljesen kiszámíthatatlan vagyok bizonyos dolgokban. (Másokban meg totál kiszámítható, de ezt hagyjuk.) Szóval főleg emiatt ezt már előre leszögezem, csak akkor fogok írni ha kedvem van.
• Bár ezt már kifejtettem az előző pontokban, de a blog saját magamnak szól. Nem akarok annyira belemélyedni még a miértekbe, de szükségem van egy helyre, ahol kiírhatom magamból minden gondolatomat. Az elmém sztoikus és racionális bugyrából persze egyből jön a gondolat, hogy "de mért nem írok naplót, vagy csak szimplán word dokumentumot a gépen," az valóban csak nekem szólna. Igazából fogalmam sincs. (Egyébként a csak személyes naplóm megvan, de oda ténylegesen olyan dolgok kerülnek, amit még nem állok készen megosztani bárkivel. Vagy egyáltalán nem is akarom.) De visszakanyarodva a magyarázatra, ha egyáltalán magyarázatra szorul ez... Ide írni kicsit olyan érzés, hogy úgy osztod meg életedet mással, hogy közbe mégsem kell kitárulkozni személyesen senkinek. Ez olyan felszabadító érzés. De szerintem ezzel nem mondok újat, azoknak akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Szóval így azt hiszem ennyi lenne ez a kis bejegyzés. Főleg önmagamnak írtam, magyarázatul, ha évek múlva visszaolvasnám, meg esetleg annak aki olvasva az első bejegyzést izgatottan lépne a következőre újabb cicakalandos dolgokért. (kac-kac)