A bizalom elnyerése II. - Avagy a döcögős folytatás...

Miután túl vagyok egy katasztrofális napon, úgy gondoltam leírom a második részt a cím adó témával kapcsolatban. Be kell valljam ez a blogírás nagyszerű módja annak, hogy elterelje a gondolataimat, mivel az adott témára/bejegyzésre összpontosítok vele. Nem pedig a szörnyű napomra.

Szóval az én hófehér angyalkámnak a korántsem zökkenőmentes érkezése és első napja utána sajnos nem éppen egyszerűen folytatódott kicsinyke élete nálam. Az előző bejegyzésemben említett ágy mögé bújás után a macskát közel három teljes egész napig nem láttam, nem hallottam. Vagyis hazudok, mert annyira láttam, míg másfél nap után bevilágítottam az ágy mögé lámpával, hogy megbizonyosodjak róla a macska még mindig ott van. De három napig egy tapodtat sem mozdult ki. Sajnos ez cseppet sem olyan vidám, mint ahogy most próbálom előadni... Konkrétan kétségbe voltam esve a harmadik napon.  Mert bár még nem részleteztem, de a "nem láttam, nem hallottam" részt úgy kell érteni, hogy a középső szobába beköltöztettem a komplett macskaalmot, vizes tálat, kajás tálkát és a ciccmiccem egyiket sem használta. Mivel két egész napig nem evett/nem ivott semmit. Ez idő tájt én már a létező minden fellelhető internetes cikket elolvastam... Utána néztem meddig bírják ki a macskák/kutyák étel-ital nélkül. Vannak-e esetleg hasonló történetek a neten, nehezen kezelhető háziállatokkal. Eközben persze mindenféle sötét gondolataim támadtak, mi van ha beteg lett... mi van ha a  szekrény mögé szorulásnál megütötte magát... mi van ha... és mi van ha.... Szóval nem fogom eltúlozni, de rettegtem és minden utánaolvasás ellenére (amely bejegyzések arra biztattak, hogy legyek türelemmel stb...) teljesen tanácstalan voltam. Vérzett a szívem a kis drágámért.

Na de a harmadik nap! :D 

Hála a jó égnek, a harmadik nap estéjén evett és ivott az új lakótársam. Hogy ezt honnan tudom? Nos miután túl voltam a harmadik szörnyű éjszakámon, reggelre virradóan, munkába indulás előtt észrevettem, hogy fogyott a kikészített konzerves ételből, és kapirgálás nyomok rajzolódtak ki világosan az oda készített alomtálcában.
Olyan szintű megkönnyebbülés volt mindez, hogy szinte éreztem, ahogy mázsás súlyok leesnek a vállamról. Végre! Nem fog étlen-szomjan halni. Kit érdekel ha én nem látom, az a lényeg, hogy él és virul. Természetesen mindezen trauma után nem nyugodtam meg teljesen. Kutatás, keresgélés után egy cicás-kutyás online boltba leltem meg a csodaszert. Legalábbis nekem segített. Ez a csodaszer a Feliway Classic párologtató készülék. Mikor megrendeltem (a második kétségbeejtő napon) csak reméltem, hogy használni fog, írtak róla jót/rosszat, hogy bizonyos macskáknál/problémáknál jól alkalmazható másnál nem... szóval elég lutrinak éreztem. Talán a negyedik vagy ötödik nap érkezett a csomagom házhoz, amit azon nyomban elkezdtem használni. Az első héten semmi hasznát nem láttam. A macskuszt még mindig nem láttam, csak azt, hogy fogy a tálkájából az étel/ital (bár nem olyan mennyiségben amitől teljes boldogságot éreztem volna...) Annyi változás volt talán az első héten, hogy bár látni nem, de hallani már hallottam esténként a macskát. Mivel a másik szobába volt még mindig mindene, így eljutottunk odáig, hogy már nem várta meg míg lekapcsolom a tv-t és elalszom, hanem akkor is előjött, amikor még tévéztem/ágyban feküdtem.  A második hét elteltével már kezdtem azt gondolni, hogy ez a szerkentyű is kidobott pénz volt az ablakon. (Megjegyzem sajnos van azért ára rendesen. De mint utólag kiderült, maximálisan megéri.) 

A lényeg, hogy a második hét után végre előjött a cica NAPPAL is.  Körülbelül madarat lehetett volna fogatni velem. Még mindig emlékszem, ahogy végig szaglássza a szobát és birtokba veszi a neki vásárolt macskakaparóval felszerelt állványt. Természetesen bármennyire is szerettem volna megölelgetni és simizni a kis szőrét, nem rohantam le a szeretetemmel. Ez idő táj már szakértőnek éreztem magam a macska szelídítés témájában ráadásul belegondoltam, hogy érezném én a helyébe magam...  Szóval türelmesen vártam és megadtam neki az esélyt, hogy ő tegye meg az első lépést felém.
Kezdetben minden mozdulatomra visszaszaladt a búvóhelyére, de szép lassan (a pontos időre itt már nem emlékszem a történetünkben) rájött arra, hogy nem támadom őt le és már el tudtam menni mellette (illetve a macska állvány mellett) úgy hogy nem szaladt el. Bár jó ideig még mindig minden neszre felfigyelt, rémült szemeivel nyomon követte a mozgásomat.
Teltek szépen a napok, tengettünk szépen, csendesen kis életünket. Időközben kiköltöztettem a macskaalmot rendeltetés szerinti helyére a macska kajás/ivós tálkával együtt. Szívecském pedig szép lassan az egész lakást feltérképezte és viszonylagos magabiztossággal birtokba vette. Mindezen változást én csak is a   Feliway-nek tudom be, őszintén úgy gondolom, hogy ez a párologtató szerkezet nélkül sokkal hosszabbra nyúlt volna ez a folyamat. 

No de az első simogatással még várnom kellett. Arról majd egy másik bejegyzésben írok. :)

A bizalom elnyerése I.

Nagyon belejöttem ma a blogolásba. Na jó nem teljesen... csak kicsit rosszul érzem magam, hogy bár olyan hangzatosan kezdtem a legelső bejegyzésem, aztán mégsem lett belőle semmi. Ráadásul ez egy olyan történet, amit igazán érdemes megosztani. Ha más nem, hogy emlékezzek rá.

Szóval egy kis memória frissítésnek van nekem egy hófehér gyönyörűséges kiscicám. Már mondjuk annyira nem kicsi,  de nekem mindig a pici szívem marad. :) A mi párosunkra teljesen igaz, hogy amilyen a gazda olyan a háziállata. Talán emiatt is éreztem küldetésemnek, hogy mindenképpen olyan otthont nyújtsak neki, ahol boldog lehet. Már eltelt némi idő, így nem biztos, hogy mindenre teljesen jól emlékszem, de próbálkozom viszonylag hiteles képet adni a történtekről... 

Mikor idekerült kb egy hétig nem láttam a macskát. 

Úgy kezdődött, hogy a macskahordozóval behozták a szobába, szegénykém rettegett minden szőr szálával. Remegett, teljesen dermedten húzódott a hordozó legvégére. Őszintén szörnyű volt ilyen félelembe látni egy ilyen kicsi lényt.  (Egyébként körülbelül 6-7 hónaposan került hozzám) Aki hozta kinyitotta neki az ajtót és kivette a szegény párát, néhány simi le földre a macskusz meg úgy elhúzta a csíkot, hogy csak a farka végét láttam eltűnni a szekrény mögül. Az átmenetis gazdi persze egyből mondta, hogy hagyjuk egy kicsit idő kell neki és a többi.

Én teljesen egyet is értettem vele, gondoltam órák múlva még ha elő nem is jön, de a motoszkálását biztos halljuk majd a szekrény mögött. Itt kezdődött azonban a galiba.... Tudni kell, egy komplett szekrény sor volt akkor feltolva az egyik falra már meg nem mondom, hogy volt akkor az szoba elrendezés, de a lényeg, hogy olyan induri-pinduri hely volt a szekrénynél, hogy aki oda egyszer bemegy, ki nem mászik onnan. Még a macska sem. Szóval teltek az órák lestem a szekrényt, aggódtam, figyeltem a macskát, aki meg se moccant. Pont ráláttam. Ismerem a cicukat, tudom milyen hajlékonyak és ahol a fejük átfér/elfér ott a testük is na de az én kis lelkemnek látnivalón sikerült úgy beszorulnia, hogy onnan se előre, se hátra nem tudott menni. De még csak le se tudott feküdni a hasára vagy leülni. Ahogy telt az idő egyre csak meg volt ott dermedve, reszketett (már nem csak a stressztől, de a hideg faltól is) tudatosult bennem, hogy itt viszont tenni kell valamit.

Szóval ezután kapásból meglett a szoba átrendezés... három szekrényt kellett átmozgassak, hogy a  macskához hozzá férjek. Nagy szekrények, régi típusúak és baromi nehezek. Hát egyedül nem volt egy leányálom....megszenvedtem vele rendesen. De végül sikerült, a macskát kiszedtem a szekrény mögül, be a mi tároló dobozkánkba és ha már így benne voltam a szekrény pakolásba kapásból át is forgattam egy kettőt, úgy hogy biztonságos legyen a macskának és ne tudjon beszorulni.
Miután a létező minden helyet átnéztem, macskabeszorulás mentessé tettem, kijjebb húztam az ágyakat, hogy elférjen mögé stb... nem volt szívem tovább nézni, hogy be van zárva a tárolóba. Személy szerint gyűlölöm a kis helyeket, a bezártságot, ahol úgy érzem nem kapok levegőt és rám esnek a  falak. Szóval lesz ami lesz alapon kinyitottam neki a kis ajtókat, hogy ha úgy tartja kedve kijöhessen. Eszembe sem jutott volna kicibálni onnan, nem tartottam jó ötletnek, a szekrény incidens után megint stressznek tegyem ki azzal, hogy akarata ellenére kiszedem a tárolójából.
Pihentem az ágyban tvztem, laptopoztam látszólag rá se bagóztam a cicára. No persze úgy helyeztem el cica tárolóját, hogy fél szemmel mindig őt lestem, bár nem tudta, de egy tapodtat sem tudott volna mozdulni anélkül, hogy én ne láttam volna.
Tel az idő, már meg nem mondom mennyi és egyszer csak észrevettem, hogy kidugja a kis nóziját. Nézelődik és szép óvatosan oson a kis szőrös tappancsaival. Egy pár percig szaglászott, aztán célirányosan és fürgén eltűnt az ágy mögött. :D Borzasztóan örültem neki. Mert ott volt elég hely neki, nem tudott beszorulni, és volt annyi hely a fal és az ágy között, hogy ne fázzon hideg fal miatt. Az örömbe vegyült egy kis üröm is, ahogy közelebbről megnéztem a tárolót, mert tudatosult bennem, hogy szegénykém a félelemtől összepisilte magát. Szívem szakadt meg érte szó szerint, és ha addig nem lett volna számomra világos, hogy ő itt nálunk fog otthonra találni, ezután már biztosan. Úgy gondoltam akkor, még ha nem is lesz ölbe cica, még ha csak méterekről tudom nézni semmi simi nélkül... ameddig eszik, iszik, alomba jár, nyugodt kis békés életet tud élni nálunk és az ő érdekei úgy kívánják mindenképpen marad. Soha nem mondanák le róla önszántamból.
 

Szóval igen. Így telt az érzekése napja. 

Azt gondoltam, ebbe a bejegyzésbe a teljes folyamatot le fogom írni, de kissé túl bőbeszédűre sikeredett szóval, még egy rész lesz majd, ahol erről írok, hogy teljes legyen a kép. Most viszont fáradt vagyok egy kicsit ehhez.

Helyzetjelentés

Elég rég írtam ide. Majdnem cirka két éve, ahogy elnézem az utolsó bejegyzésem dátumát. Sajnos a kitartásom/lelkesedésem blog írás szempontjából nem tartott ki, így nem tudtam lépésről lépésre leírni a "bizalom elnyerés" időszakát. Nagyon sok minden történt azóta... na jó azért annyira nem, kissé túlzok, de a lényeg, hogy voltak változások. És lesznek is.

• A blogom címét átkereszteltem, meg a linkjét is ha már itt tartunk. Rájöttem, hogy bármennyire is imádom a kis tündérkémet, nem tudnék egy teljes blogot csak a cicámnak szentelni. Persze valószínűleg lesznek irományok még, amiben szerepel, hisz nagyon szorosan hozzá tartozik az életemhez. Egy családtag ő nálam, és ha vannak/lesznek érdekes történetek vele kapcsolatban azt szívesen meg fogom osztani.  Na meg ha lesz hozzá kedvem...Az elmúlt két évből kiindulva semmi sem biztos. 
• Mindezen változással igazából arra akarok kilyukadni, hogy a blog témája elsődlegesen a mindennapjaim lesznek. Mit szeretek, mik történtek velem ehhez hasonlók. Nem fogok hazudni teljes mértékben önmagamnak írom ezt. Afféle nyilvános naplóként úgy fogalmazva meg a történeteket, hogy lehetőleg ne ismerjenek fel engem. Persze ha valaki célirányosan keres a környezetemben, akkor lehetséges, hogy rájönne a valódi kilétemnek, de nem tartom valószínűnek, hogy ennyire érdeklődne bárki is a körülöttem irántam, hogy magánnyomozósat játsszon.
• Nem lesznek rendszeresek a bejegyzések. Az elmúlt évek alatt egyet már megtanultam magamról biztosan, ez pedig az, hogy teljesen kiszámíthatatlan vagyok bizonyos dolgokban. (Másokban meg totál kiszámítható, de ezt hagyjuk.) Szóval főleg emiatt ezt már előre leszögezem, csak akkor fogok írni ha kedvem van.
• Bár ezt már kifejtettem az előző pontokban, de a blog saját magamnak szól. Nem akarok annyira belemélyedni még a miértekbe, de szükségem van egy helyre, ahol kiírhatom magamból minden gondolatomat. Az elmém sztoikus és racionális bugyrából persze egyből jön a gondolat, hogy "de mért nem írok naplót, vagy csak szimplán word dokumentumot a gépen," az valóban csak nekem szólna. Igazából fogalmam sincs. (Egyébként a csak személyes naplóm megvan, de oda ténylegesen olyan dolgok kerülnek, amit még nem állok készen megosztani bárkivel. Vagy egyáltalán nem is akarom.) De visszakanyarodva a magyarázatra, ha egyáltalán magyarázatra szorul ez... Ide írni kicsit olyan érzés, hogy úgy osztod meg életedet mással, hogy közbe mégsem kell kitárulkozni személyesen senkinek. Ez olyan felszabadító érzés. De szerintem ezzel nem mondok újat, azoknak akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Szóval így azt hiszem ennyi lenne ez a kis bejegyzés. Főleg önmagamnak írtam, magyarázatul, ha évek múlva visszaolvasnám, meg esetleg annak aki olvasva az első bejegyzést izgatottan lépne a következőre újabb cicakalandos dolgokért. (kac-kac)