Nagyon belejöttem ma a blogolásba. Na jó nem teljesen... csak kicsit rosszul érzem magam, hogy bár olyan hangzatosan kezdtem a legelső bejegyzésem, aztán mégsem lett belőle semmi. Ráadásul ez egy olyan történet, amit igazán érdemes megosztani. Ha más nem, hogy emlékezzek rá.
Szóval egy kis memória frissítésnek van nekem egy hófehér gyönyörűséges kiscicám. Már mondjuk annyira nem kicsi, de nekem mindig a pici szívem marad. :) A mi párosunkra teljesen igaz, hogy amilyen a gazda olyan a háziállata. Talán emiatt is éreztem küldetésemnek, hogy mindenképpen olyan otthont nyújtsak neki, ahol boldog lehet. Már eltelt némi idő, így nem biztos, hogy mindenre teljesen jól emlékszem, de próbálkozom viszonylag hiteles képet adni a történtekről...
Mikor idekerült kb egy hétig nem láttam a macskát.
Úgy kezdődött, hogy a macskahordozóval behozták a szobába, szegénykém rettegett minden szőr szálával. Remegett, teljesen dermedten húzódott a hordozó legvégére. Őszintén szörnyű volt ilyen félelembe látni egy ilyen kicsi lényt. (Egyébként körülbelül 6-7 hónaposan került hozzám) Aki hozta kinyitotta neki az ajtót és kivette a szegény párát, néhány simi le földre a macskusz meg úgy elhúzta a csíkot, hogy csak a farka végét láttam eltűnni a szekrény mögül. Az átmenetis gazdi persze egyből mondta, hogy hagyjuk egy kicsit idő kell neki és a többi.
Én teljesen egyet is értettem vele, gondoltam órák múlva még ha elő nem is jön, de a motoszkálását biztos halljuk majd a szekrény mögött. Itt kezdődött azonban a galiba.... Tudni kell, egy komplett szekrény sor volt akkor feltolva az egyik falra már meg nem mondom, hogy volt akkor az szoba elrendezés, de a lényeg, hogy olyan induri-pinduri hely volt a szekrénynél, hogy aki oda egyszer bemegy, ki nem mászik onnan. Még a macska sem. Szóval teltek az órák lestem a szekrényt, aggódtam, figyeltem a macskát, aki meg se moccant. Pont ráláttam. Ismerem a cicukat, tudom milyen hajlékonyak és ahol a fejük átfér/elfér ott a testük is na de az én kis lelkemnek látnivalón sikerült úgy beszorulnia, hogy onnan se előre, se hátra nem tudott menni. De még csak le se tudott feküdni a hasára vagy leülni. Ahogy telt az idő egyre csak meg volt ott dermedve, reszketett (már nem csak a stressztől, de a hideg faltól is) tudatosult bennem, hogy itt viszont tenni kell valamit.
Szóval ezután kapásból meglett a szoba átrendezés... három szekrényt kellett átmozgassak, hogy a macskához hozzá férjek. Nagy szekrények, régi típusúak és baromi nehezek. Hát egyedül nem volt egy leányálom....megszenvedtem vele rendesen. De végül sikerült, a macskát kiszedtem a szekrény mögül, be a mi tároló dobozkánkba és ha már így benne voltam a szekrény pakolásba kapásból át is forgattam egy kettőt, úgy hogy biztonságos legyen a macskának és ne tudjon beszorulni.
Miután a létező minden helyet átnéztem, macskabeszorulás mentessé tettem, kijjebb húztam az ágyakat, hogy elférjen mögé stb... nem volt szívem tovább nézni, hogy be van zárva a tárolóba. Személy szerint gyűlölöm a kis helyeket, a bezártságot, ahol úgy érzem nem kapok levegőt és rám esnek a falak. Szóval lesz ami lesz alapon kinyitottam neki a kis ajtókat, hogy ha úgy tartja kedve kijöhessen. Eszembe sem jutott volna kicibálni onnan, nem tartottam jó ötletnek, a szekrény incidens után megint stressznek tegyem ki azzal, hogy akarata ellenére kiszedem a tárolójából.
Pihentem az ágyban tvztem, laptopoztam látszólag rá se bagóztam a cicára. No persze úgy helyeztem el cica tárolóját, hogy fél szemmel mindig őt lestem, bár nem tudta, de egy tapodtat sem tudott volna mozdulni anélkül, hogy én ne láttam volna.
Tel az idő, már meg nem mondom mennyi és egyszer csak észrevettem, hogy kidugja a kis nóziját. Nézelődik és szép óvatosan oson a kis szőrös tappancsaival. Egy pár percig szaglászott, aztán célirányosan és fürgén eltűnt az ágy mögött. :D Borzasztóan örültem neki. Mert ott volt elég hely neki, nem tudott beszorulni, és volt annyi hely a fal és az ágy között, hogy ne fázzon hideg fal miatt. Az örömbe vegyült egy kis üröm is, ahogy közelebbről megnéztem a tárolót, mert tudatosult bennem, hogy szegénykém a félelemtől összepisilte magát. Szívem szakadt meg érte szó szerint, és ha addig nem lett volna számomra világos, hogy ő itt nálunk fog otthonra találni, ezután már biztosan. Úgy gondoltam akkor, még ha nem is lesz ölbe cica, még ha csak méterekről tudom nézni semmi simi nélkül... ameddig eszik, iszik, alomba jár, nyugodt kis békés életet tud élni nálunk és az ő érdekei úgy kívánják mindenképpen marad. Soha nem mondanák le róla önszántamból.
Szóval igen. Így telt az érzekése napja.
Azt gondoltam, ebbe a bejegyzésbe a teljes folyamatot le fogom írni, de kissé túl bőbeszédűre sikeredett szóval, még egy rész lesz majd, ahol erről írok, hogy teljes legyen a kép. Most viszont fáradt vagyok egy kicsit ehhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése