A remény rabjai

A héten ismerősöm unszolására újra könytárba mentem. Régen imádtam könyvtárba járni. Manapság már nem nagyon van rá sem időm, sem kedvem, valamiért a könyvtárba járás háttérbe szorult az életembe. Olvasni körülbelül azóta szeretek mióta általános iskolás koromban egy gyerekkori barátom megmutatta nekem a Harry Potter film sorozatot. Lehet nevetségesnek hat, azok számára akik manapság csak egy "túlhypolt"  alkotást látnak benne, számomra azonban a HP filmek jelentették a nagy vízválasztó vonalat. Azt hiszem, talán az első-második részét láttam, és annyira kíváncsi lettem a folytatásra, hogy belekezdtem a könyvbe. Ahogy azt illik az első résszel kezdtem az olvasást, és innentől kezdve a többi már borítékolható. A könyvek egy új világot nyitottak meg számomra, töménytelen mennyiségű irodalmat olvastam el fiatalabb koromban. Bevallom a legtöbb koromhoz illő olvasmányok voltak, de miután kiolvastam minden elérhető jó történetet, amit a városi könyvtárban csak elérhető lehetett áttértem a felnőtt részre. Jöttek a romantikus felnőtt irodalmak, majd a krimik. Azt hiszem, ezekhez - főleg a krimi - még nem voltam akkoriban kellően érett. Roppantul élveztem mindet erre emlékszem, de hogy pontosan milyne kötetket olvastam felnőtt irodalomba, az már kissé a homályba vész. Sok könyvnél, amit frissen olvasok és régebbi kiadás "beugrik", hogy ez valahol ismerős, mintha már olvastam volna... Hogy konkrént legyek, Michael Connelly regényeit most vettem elő. Újabban rá vagyok függve egy régebbi sorozatának újra kiadott változatára, és nem olyan rég ugrott be, hogy bizony annak idején rendesen kivesézhettem a történeteit - csak már megkopott az emlékezetem róla.
Mindenesetre most nem erről szeretnék írni.

Szóval, miután elmentem a könyvtárba és persze, hogy nem találtam meg azt a könyvet, amit akartam, elgondolkoztam rajta mit is kéne olvasnom. Az utóbbi időben mint már említettem, nem járok annyit könyvtárba, a manapság sikerkönyvnek számított nagy átlag pedig nem sok mindent mozgatnak meg bennem. (gondolok itt konkrétan a romantikus-fantasy-erotikus vonalra) Ezért is van az, hogy inkább régi kedvenceket veszek elő újra, főleg a krimi vonalon. Eddig azt hittem a Connelly regények "régi-új" olvasmány lesz számomra, de miután rádöbbentem, hogy bizony már egyszer fogtam a kezembe elgondolkoztatott. Persze még midnig ki akarom olvasni őket újra, mert zavar, hogy nem emlékszem rájuk kellően, de ez adta a löketet arra, hogy talán bele kellene vágnom valami újba.

Így esett a választásom Stephen King íróra. A legtöbb emlékem róla, hogy annak idején sok horror filmjét néztem (gyerekkoromba, akkoriban nyilván jóval a korhatár alatt néztem meg ezeket a műveket...), viszont a horror műfaj sosem állt közel hozzám könyvbe. Manapság meg annyira nyuszi lettem etekintetben, hogy nem bírok este a sötétben igazából félelmetes horrort megnézni ^^". Szóval ennek köszönhető igazából, hogy az író valahogy sosem volt az olvasmány listám élén. Egyszerűen úgy gondoltam nem áll közel hozzám ez a téma, számomra érdektelen.
Aztán a héten, mikor is a könyvtárban nézelődtem és megakadt a szemem a King regényeken, arra gondoltam, hogy itt van az újítás, amit keresek. Persze rengeteg regénye van és egy ideig feladta  leckét, hogy melyikkel is kéne kezdenem... Alapos embernek tartom magam és ha valamibe belekezdtek általában a mindit csontig "kivesézek egy témát".

A remény rabjai úgy vonzotta a szememet, mint valami furcsa és érdekes kavics, amit nem lehet csak úgy ott hagyni, semmiképpen sem anélkül, hogy megnézném. Levettem a polcról forgatgattam a kezembe és rémlett, hogy mintha ezt már látttam volna valamelliyk tv csatornán film adaptációban. A több kisregényt is tartalmazó könynek már a borítója is megkapó volt, de engem mégis konkrétan az első történet leírása volt az, ami annyira vonzott. (A filmek közül is ez sejlett fel legjobban az emlékezetemben.)

Igazából még  most sem olvastam végig csak az első történetet, de annyira mély nyomot hagyott maga után, hogy képtelen vagyok magamba tartani. Talán ezért is nem tudom még elkezdeni rögtön a többit, mert most is annyira a hatása alatt vagyok, hogy folyamatosan rajta kattog az agyam.
A remény rabjai egy csodálatos történet, ami úgy gondolom megérdemli a maximális értékelést tőlem. Roppant remekül van felépítve szerkezetileg és bár "csak" 151 oldal maga a történet, mégis lehengerlő.
Innentől kezdte az írásom spoilert tartalmaz. Bár csak magamnak írom, de ha valaki mégis elolvasná ne engem hibáztasson, hogy "lelövöm" a történet végét.

Nem szeretnék nagyon beleméjedni a történetbe, ez nem egy könyvkritika akarna lenni, inkább csak arról mesélnék, hogyan hatottak rám bizonyos részek. 

Kezdetben egy nagyon is ellenszenves mesemondót kapunk, aki kitervelte felesége meggyilkolását a biztosítási pénz miatt, amit a nevére kötött. Autóbalesetnek akarta álcázni. Az csak a hab a tortén, hogy mindeközben megölt egy ártatlan szomszéd nőt a csecsemőjével együtt. Mert ők nem voltak a "terv részei". Megmondom őszintént, ez zavart és egy pillanatra megakasztott, még nem olvastam olyan könyvet, aminek a szereplőjével valamilyen módon nem tudtam azonosulni. Az első lapból pedig minden sütött, csak a megbánás nem, viszont tovább olvastam és nem kellett sok időt várjak, hogy a sztori árnyalódjon. Elkezdett egyre jobban érdekelni, bár a történetmondó, hangsúlyozza már az elején, hogy nem magáról akar mesélni engem mégis egyre jobban érdekelt ennek az embernek a személyisége, élete. Szóval mondhatni, hogy az első pár oldal után magába szippantott a történet. 

A történet következő szereplője, aki kitűnt a lapokból az Andy volt. Ártatlanul lett lecsukva, a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. Bár ezt nem hithtem el még az elején, bennem volt a kétely. De ahogy tovább olvastam a lapokat és megismertem őt, én is úgy szerettem meg a karaktert. Az a fajta csendes erő, ami sugárzott belőle lehengerlő volt. Éreztem, némi párhuzamot magam és Andy között, főleg a tekintetben, ahogy kezelte a saját vallomását a bíróságon. Azzzal, ahogy mindenféle érzelmi kitörések nélkül, megtartva a nyugalmát egyszerűen előadta a saját igazát. Minden nyom ellene dolgozott, a közvélmeény is őt akarta bűnösnek látni és a bíróságon bármennyire is ki akarták csikarni belőle a beismerő vallomást, egyszer nem tört meg. Nem bizonygattta az igazát, csak higgadtan elmondta, hogy nem ő tette.  Sajnos ez nem volt elég.
Aztán, ahogy haladtam a történettel a párhuzam, amit éreztem fokozatosan halványult el. Mert egy nagyon erős, bölcs és intelligens embert ismertem meg. Őszintén megmonom, hogy egyfajta csodálat alakult ki bennem Andy iránt, rég találkoztam ilyen remek karakterrel. Bár nem volt tökéletes, a klasszikus értelemben véve nem "makulátlan" ember,  dehát egyikünk sem makulátlan nem igaz?  Ki az, aki azt mondhatja magáról, hogy minden tettével csak a jót szolgálja, nem pedig saját érdekeit? Andy kihasználta a tudását, aminek köszönhetően megteremtette a saját békéjét egy olyan helyzetben, amire nem volt igazán ráhatása. Tette, amit tőle telt, és ahelyett, hogy ő vált volna a szememben mocskossá, inkább a körülötte lévő rendszer volt az, ami megmutatta az igazi arcát.
Azt hiszem, ez akár tükre lehetne a társadalomnak, amiben jelenleg is élünk.

Volt egy pillanat, a történet közepén, amikor megingott a hitem. Ez a része a könyvnek, olyan volt mint egy pofon még ha valamennyire számítottam is rá. Bekerült a börtönbe egy új rab, aki vallomásával bebizonyíthatta volna Andy ártatlanságát. Vagy legalábbis elindíthatta volna az ügyet, az újra tárgyalás mezsgyéjén. Azonban, amikor Andy a börtönigazgatóhoz ment a kérésével már borítékolható volt, hogy nem lesz belőle semmi. Egyszerűen nem állt érdekében az igazgatónak, hogy Andy kiszabaduljon. Nagyon sajnáltam, és dühös voltam. Kívülről nézve nyilvánvaló volt ugyan számomra mennyire veszett ügy is ez, de mélyen megrendített, hogy egy ilyen intelligens ember, az eddigi pofonok mellett egy újabbat kap az élettől. Csak azért, mert egy pillanatra hitte, hogy az igazság felszínre kerülésével esélyt kaphat a neve tisztázására és a szabadságra. Azt hiszem, ha jobban átgondolja a dolgot ő is rájött volna, hogy így ez ebben a formában járhatatlan út, amikor ennyire korrupt rendszerben van, de a felcsillanó remény az igazságosságra elkábította. Mélyen megrendítő volt, és itt volt az a pont, amikor - ahogyan Andy - úgy énis elvesztettem egy pillanatra minden reményemet. 

Tovább olvastam, szinte faltam a sorokat, és úgy éreztem, mint aki szembe megy a vonattal a nyilt vágányon. Meg voltam róla győződve, hogy ennek így ezután valami szörnyen tragikus vége lehet csak. Azonban Andy - és az író - meglepett a váratlan fordulattal, ami ezután következett. Soha nem gondoltam volna, hogy meglépi ezt a történet. Minden eshetőségre számítottam, de arra ami a vége lett semmiképpen. Bár lehet csak túl borúlátó vagyok, de számomra akkor is mesteri csavar volt ez.

A lapok tökéletesen visszaadták azt, amit a történetet mesélő személy gondolt róla. Ahogy  a két karakter között kialakult egyfajta mély barátság, úgy kedveltem meg Andy mellett, Red-et is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom, de Red egy olyan személy lett a szemembe, aki megérdemelte a második esélyt. Eddig meglehetősen fekete-fehéren láttam a dolgokat a bűntetésvégrehajtás intézményével kapcsolatosan, de a könyv alatt nagyon is szürke zónába kerültem. Mindig is büszke voltam nagy igazság érzetemre, és arra, hogy könnyen bele tudom élni magamat mások helyzetébe. Ez a beleléés azonban sosem terjedt ki olyan személyekre, mint például Red. Úgy gondoltam, aki valaha is kiolt egy emberi életet, az nem érdemel megbocsátást sem békét. A könyvet olvasva azonban, mint már említettem szürke zónába kerültem.
A remény rabjait olvasva olyan dolgokon kezdtem elmélkedni, vajon a börtön tényleg csak a bűnhődést szolgálja? Vagy talán magát a rehabilitációt is? Hogy mondhat egy olyan rendszer ítéletet, ami közel sem tökéletes, és ahol a korrupció ennyire mélyen beleívódik minden tettbe? Mi alapján dől el, hogy ki érdemel még második esélyt egy ép ésszel felfoghatatlan  tettért? Egy szinte egész életnyi vezeklés érdemelhet-e még fényt és békét akkor is, ha saját maga ugyan kioltott több emberi életet is? Érdemes-e olyan skatulyákba húzni az embereket, mint a "jó" és "rossz"?
Vajon rosszul kéne-e éreznem magam attól, hogy ennek a két embernek őszintén kívántam boldogságot és békét a további életükben annak tükrében is, amit tettek?

A remény rabjai a lapok legvégéig megőrzi magában a címben foglalt mondatot.