Jó tanuló

Megmondom őszintén nem terveztem, hogy miután belekezdek Stephen King: A remény rabjai c. több mini regényből álló könyvébe mindegyikről írni fogok. Tudtam, hogy roppant jó író lehet hiszen nem hiába van ekkora olvasottsága világszerte és ennyi elismertsége, de soha nem számítottam arra, amit ez a könyv nyújtott eddig.
Voltak már könyvek, amik nagy hatással voltak rám, főleg olyan művek amikkel kapcsolatosan valamilyen módon azonosulni tudtam. Vagy éppen annyira mélyen elgondolkodtatott, amire csak kevés könyv képes. 
De a Stephen King regényeiről főleg a horror filmek jutottak eszembe, amit folyamatosan nyomnak a tv-be rendszeres időközönként. És bár a legtöbb remekeül sikerült, de most olvasva az eddigi történeteket tisztában vagyok vele mennyire nem képesek vissza adni azokat a lélektani folyamatokat, amiket a könyvből tapasztalok lapról-lapra.
Az előző hosszú bejegyzésem, az első történetről szólt, a remény rabjairól. Nagyon jó élmény volt, eddig ez tetszett a legjobban. Mert miután befejeztem, bár mélyen elgondolkodtatott sok dologról, mégis olyan felemelő érzés volt. Mintha egy pillanara kisütött volna a nap a viharos égbolton.

Aznap nem tudtam tovább folytatni, csak másnap a regényt. És most miután végeztem a második történet szállal félig meddig azt kívánom, bár hagytam volna még egy hetet az előző történet hatása alatt tölteni magamnak.
Mert a Jó tanuló, az egy rettentően szörnyűségesen hátborzongató történet. Hogy őszinte legyek, borzasztó negatív élmény volt olvasni, de nem abban az értelemben, ahogy most gondolnák sokan. Nem azért volt negatív, mert rosszul felépített silány mű volt. Éppen ellenkezőleg. Mesterien felépített remekmű, ami két szunnyadó szörnyeteg találkozásáról szól. És éppen ezért, borzasztó volt olvasni, mélyen megrázó. A Jó tanuló egyfajta távolságtartó megközelítésből indul, mint egy szokásos vidám kisvárosi történet, bár ez nem teljesen igaz. Mert így utólag, már az első pár oldalból süt egyfajta nyugtalansnág érzése, hogy itt valami készül. Az elején azonban, még altatja az olvasót, a látszólagos nyugalmával.

A második világháborúról így vagy úgy mindenkinek megvan a véleménye. Szerencsére én már csak a történelem könyvekből olvastam róla főleg. Annak idején még az iskolában volt egy csodálatos történelem tanárnőm, aki ízig-vérig szerettte a történelmet. Ez átsütött abból, amilyen átéléssel tanított minket. Bár már jó pár év eltelt azóta, és szakközépiskolai éveim alatt is újra vettük a második világháborút, még sem ez az oktatási anyag maradt meg bennem. Felső osztályos voltam, amikor először tanultuk és úgy gondolom, ez egy mérföldkő volt abban, hogyan látom a világot és  a támát. Mély nyomot hagyott bennem, minden roppant borzalmával együtt. Nagyon erős érzéseim vannak  a témával kapcsolatosan, és azt hiszem a mai napig elcsodálkozom azon, hogyan lehet egy ilyen tett után a világnak ugyanúgy forognia. Mindenki szörnyülködik rajta kellően, hogy ez az emberiség legsötétebb korszaka volt és a többi és a többi... 

És mégis itt vagyunk 2020-ban olyan világot élünk amilyent. És úgy érzem nem tanultunk a múlt hibáiból, kicsit sem...
Egy kicsit elkalandoztam, de muszáj voltam ezt leírni, talán így van értelme annak, miért is hatott rám ez a mű ennyire.

A könyv, kezdeti lassú nyugtalan vontatotsága ellenére hamar megismerkedünk a volt SS tábornokkal. Kezdetben finoman adagolja a történet és csak lassan körvonalazódik bennem, milyen ember is valójában ez a náci öregember. A kezdeti viszolygáson, amit érzek iránta, már épp kezdem megsajnálni, és elhinni, hogy ő csak parancsot követett. Tette amit kellett mert muszáj volt, mert sok volt az örült parancsnok. Egyszóval a szokásos mentegetőző klisé, amit azok használnak, akik túl gyengék abban, hogy ellenszegüljenek a felsőbb parancsoknak, egyszerűen túlságosan gyávák, hogy ellenálljanak, vagy épp túl sok veszíteni valója van - mint például a család, ilyesmi -.  De aztán persze, ahogy olvasok tovább a könyv lapjai, szinte a képembe vágják az igazságot, hogy milyen ember is valójában és semmi de semmi sajnálni való nincsen benne. De erre majd még vissza térek.

Ezzel párhuzamosan a fiú (rémisztő, hogy én is így hivatkozok rá, azt hiszem most ebben a szent pillanatban értettem meg, hogy miért... a szörnyetegeket nem lehet nevükön nevezni....) kezdetben egy kiváncsikodó gyereknek tűnik, aki nem képes felmérni kérdéseinek és tettének súlyosságát. Lapról lapra mutatja meg ugyan a valós személyiségét, de ennek ellenére sokáig nem akarom meglátni benne, azt ami akkor vágódik a képembe, amikor a volt SS tisztnek megvásárol egy náci egyenruha utánzatot. Az a jelenet volt az a pont, ahol le kellett raknom a könyvet. Letaglózott az a borzalom, amit éreztem ennél a jelenetnél. Megrázó volt és felmerült bennem, hogy itt és most abba hagyom, mert ezt nem akarom olvasni, ez egyszerűen túl borzalmas. De végül természetesen nem tettem, mert mindennek ellenére, ahogy már írtam, ez egy igazi mestermű. Nagyon erősen hatott rám, az ahogy előbújuk a gyerekből valami egészen más... Ezt már nem lehetett elkönyvelni gyermeki meggondolatlanságnak, aki nincs tisztában azzal, mit tesz. Ennél a jelenetnél volt az, amikor egy pillanatra, egy villanásnyi időre őszintén megsajnáltam az öreget és kezdtem úgy érezni, hogy a gyerek itt a "nagyobb mumus"
Ami persze nevetséges, minden tekintetben és nagyon hamar megtapasztalom, hogy mennynire nincs is külömbség eközött a két ember között. Az egyetlen külömbség csak az életkoruk és a tapasztalatuk, semmmi más.

Igazándiból akkor kezd körvonalazódni bennem, milyen szörnyeteget sajnáltam meg egy pillanatra, amikor csak úgy tud nyugodtan aludni, ha felveszi az egyenruhát. És ahogy a történet haladtával az öregember képe alatt megbúvó rémség lassan újra előkúszik, mintha eddig csak téli álmot aludt volna. Rájövök arra, hogy ez a náci tiszt, nem egy sima közkatona, egy gyalog, bár így utólag nevetséges is lett volna. Az egyszerű katonáknak, akik "csak" parancsot követnek, nem az a sorsa, hogy megmenekülnek a háborús bűneik elől. Óh nem, ők azok akiket már az első vonalban feláldoznak, hogy mentsék a magas beosztású tisztek saját magukat. De azt hiszem, olvasóként próbáltam kapaszkodni valamibe, aminek köszönhetően szimptaizálni tudok a karakterrel, akaratlanul is mentséget és okokat keresni. Vannak azonban az életnek olyan rémes tettei, amire ép ésszel nem lehet magyarázatot adni.

Szóval ahogy lassan végigvezet a történet azon, hogy ki is ez az öregember valójában, nem csak a múlt borzalmaival kell szembesülnöm, hanem a nagyon is jelenkori rettenetes tetteivel. Ahogy a kobór kandúrt  magához édesgeti, majd beledobja a gáz sütőbe, csak azért hogy újra hallja azokat a sikolyokat. Ahogyan a sintéren választ egy fiatal kutyát, és a fiút látja benne. És aztán jönnek a szerencsétlen hontalanok az utcáról. Szavvakkal nem lehet megmagyarázni, mindezt a vérengzést, ami történik.

Na és persze itt van a fiú. Egy idő után már képtelen voltam rá gyermekként gondolni, főleg a saját lelki békém megőrzéséért.  Azt, hogy milyen szörnyeteg ő már igen hamar kezdtem kapisgálni, így mondhatni nem lepett meg, hogy a gyilkolás útjára lépett igen hamar. De megint csak az írót tudom dicsérni, mert ahogy leírja a történteket, attól szó szerint felfordul az ember gyomra. És nem önmagában, a tett undorítóság miatt, hanem annak lelki vetülete, ami kikészíti az olvasót. Ahogy az első gyilkosságában, magát az öreg SS tisztet látja, és az a vérszomj, ami szinte átüt az oldalakról.
Hátborzongató az, ahogy több oldalon keresztül csatároznak egymással ezek ketten, no nem szó szerint, fegyverekkel. Ennél sokkal kifinomultabb és hátborzongatóbb módon. Itt mutatkozik meg igazán, az öregember tapasztalata. Nem mintha ezidáig a szenilis öreg fickót láttam volna benne, viszont itt már őszinte rémülettel figyeltem, ahogy kijátsza emberismeretével és tapasztalatával a fiatalabbat. Az pedig, hogy egy ilyen fickó (nehezemre esik szimpla emberként hivatkozni rá...) nyugtalan és fél  egy tizenhárom-tizennégy éves gyerek esetleges tettétől, és valamiféle ellenfelet lát benne, megrémített. 

Megrémített, mert egy tizenévesről beszélünk, aki látszólag normális család modellből jön. Egy oylan fiatal fiú, akinek az ég adta világon semmi oka nincs rá, hogy az válljon belőle ami. És mégis... Az öregember, már az első pillanatokban felismeri, hogy hasonszőrűvel van dolga. Azt hiszem, valódi szörnyetegnek tényleg születni kell.

Mindezek után felgyorsulnak az események, talán nagyon is, bár azt hiszem értem mi votl ezzel az írónak a célja, ha fogalmazhatok így. Vagy legalábbis vannak ötleteim.

 

Egy bizonyos szinten, ahogy a fiú eléri a pubertást eltávolodnak egymástól a szereplők. Élik saját életüket, gyilkolásznak, manipulálják a körülöttök lévőket, szóval csak a szokásos... Olybá tűnik, mint két vad, aki eddig egymás körül körözött volna, várva a másik hibáját, hogy elmarcangolhassa azt, hirtelen feladná a harcot és más irányba kezdene vadászni, gyengébb áldozatok után. Mert ebbe az egész játszmába köztük, a hatalom az egyik fő kulcs. Azt hiszem, az az a pillanat, amikor világosan kirajzolódik előttem ki is itt a nagy vad, amikor az öregember szívrohamto kap. Abban a pillanatban, ahogy beismeri, hogy végig tisztában volt vele, mit tett a fiú szabadijedében, szinte látom, ahogy "győzelmet" arat a láthatatlan küzdelembe. Ahogy jóváhagyóan, szinte megdícséri, mintha csak egy jó tanítvány lenne, majd később beismeri neki, hogy nincsen semmiféle irat, amivel sakkban tartotta... Számomra itt válik világossá, hogy két ugyanolyan szörnyeteget látok, de míg a fiú hátrányban van életkora miatt, nincs elég tapasztalata, addig az öreg náci egy mondhatni kifejlett pszihopata, aki mögött már jó néhány év állt, hogy kitanuljon mindent és megtapasztaljon. 

A könyv vége letaglózó mégis egyfajta megnyugvást ad, annak ellenére is, hogy az utolsó mondata még megannyi borzalmat sugall a történtekkel kapcsolatosan. Egy sarokba szorult vad utolsó ámok futását látjuk, amit így utólag már előre láthattam volna. Összerakva az apróbb képeket. Egyszóval nem lepett meg és mégsem számítottam rá.
Annak azonban, hogy a fiú meghal mégis örülök. Mert belegondolni is rémisztő, mi lett volna egy ilyen szörnyetegből, ha elegendő ideje van tapasztalatot szerezni. Ez az egyetlen megnyugvás, amit érzek.

Visszatérve a náci tisztre, az ő halála nem szolgál örömmel. Van jó néhány erős rész a könyvben, és az egyik ilyen közé tartozik az, amikor egy túléló zsidóva rakják be egy szobába a korházba. Torokszorító volt olvasni azt a részt. A könyv addigi borzalmaiból szinte kitűnik, a szörnyűséges tettek következménye. Az a végtelenül emberi oldal, ahogy visszaemlékszik a szerencsétlen túlélő, aki már annyi mindent átélt, annyni mindent veszített. Egyébként ugyancsak ilyen emberi megnyilvánulás volt, a két nyomozó beszélgetése a végén. Az ő szemükön keresztül, tapasztaljuk meg emberioldalról a borzalmakat, mert a könyv egész edddigi részében, belebújtunk két szörnyeteg bőrébe.

Az, hogy mindezen borzalmas tettek ellenére, a náci öregembernek, mindez  nem jelent semmit. Ez mellbevágóan tűnik át abban a pontban, amikor mégcsak nem is emlékszik arra az emberre, akit ő maga kínzott meg. Csak egy zsidó volt számára a sok közül, aki pechére pont felismerte. Ahogy az öngyilkosságba menekült, annál a momentumnál talán csak az nyugtatott meg egy kicsit, hogy az utólsó lélegzetével mégis félt. Hogy úgy ment el, hogy rettegett attól, mi vár rá, az álmoktól, amik kisértették.

Huh. Nem hiszem, hogy képes lennék most neki állni a következő történetnek. Most hogy, kiírtam magamból talán a gondolataim már nem kattognak annyira  a történet körül, de még így is megmaradt az a nyugtalan nyálkás érzés, ami az emberre telepszik, ha valami felfoghatatlan borzalomnak a szemtanúja.
Ennek ellenére nem bántam meg hogy elolvastam. Mert ez a mű zseniális a maga nemében. Bár örülök neki, hogy fiatalabb koromba nem akadt a kezembe, mert komolyan megterhelő lelkileg.

Ezt elolvasva nyugtalan lesz az ember az utcákon sétálva. Mert nem az ismeretlentől kell félni, az idegenektől. Hanem attól, ami itt vank mellettünk, körülöttünk. Mert a szörnyek köztünk élnek, néha olyan álruhában, amire senki nem számít.